2018-02-20

Harwich Ernő

  Eddig csak egy név volt abban a tanulmányban, amely összefoglalta a selmeci szervezett sportélet fontosabb eseményeit 1860 és 1896 között. [1] Szerencsére megmaradt egy tablókép 1896-ból. Sajnos pont azon a helyen sérült meg a tabló, ahol az ő arcmása található. Némi munkával sikerült elfogadható állapotba hozni a fényképet.


Harwich Ernő (1873-?)

Lássunk pár adatot a képen látható fiatalemberről, aki felvétel készítésének pillanatában ~23 éves lehetett.

  Ifj. Harwich Ernő 1873-ban született Fehérvárcsurgón, ahol édesapja, id. Harwich Ernő (1842-1907) uradalmi erdész volt a Károlyi grófok birtokán. Apja nyomdokait követve erdésznek tanult az Akadémián. A selmeci évek alatt aktívan részt vett az alma mater sportéletének szervezésében. 1895-ban ő vezeti a diákok vívóedzéseit, ekkor vívók létszáma 12 fő. [2], [4] 1896-ban végzett Selmecbányán. Idővel m. kir. erdészjelöltként belép az Országos Erdészeti Egyesületbe. 1901-ben Csepregen a járási erdőgondnokság ideiglenes vezetője. 1904-1905 körül uradalmi erdőgondnokká neveztetett ki Sárvárra. 1913-ban arról írt a Népszava, hogy súlyos testi sértés miatt bíróság elé állították, mert a vád szerint - állítólag - bántalmazott egy tetten ért román orvvadászt. A bíróság felmentette.

  Nem tudjuk, hogy miként került ki az I. világháború hadszintereire. Már hadapródként is megtaláljuk nevét egy gyalogezred névsorában. 1916 februárjában már hadnagy. Egy évvel később megkapja a hadidíszítményes 3. o. katonai érdemérmet „az ellenség előtt tanusított vitéz magatartás elismeréséül”. Ekkor népfölkelő főhadnagy az 5. sz. honvéd huszárezrednél. Utána már nem találjuk a nevét a forrásokban, lehetséges, hogy meghalt a fronton, netalán valamelyik hátországi kórházban vagy végzett vele a spanyolnátha. Ki tudja?

  Eddig nem találtam további adatot Harwich Ernő vívói, vívómesteri ténykedéséről. Elképzelhető, hogy csak a selmecbányai évei alatt foglalkozott vívással.


A kép így nézett ki eredeti állapotában

___________________________
  1. Harwich Ernő: Az akadémíaí athléta-club torténete 1860-tól 1896-ig. Debrecen, 1896.
  2. A tanulmányban az szerepel, hogy vívómester. Jelenleg nincs olyan független adat, ami igazolná Harwich Ernő vívómesteri képesítését. Abban az időszakban gyakorlatilag bárki mondhatta magáról, hogy ő bizony vívómester, hiszen a tevékenység nem volt vizsgához, képesítéshez kötve. Ha értett a víváshoz, akkor tanította. Csak 1929 után szabályozták állami szinten a kérdést.
  3. Rendeleti közlöny a m. királyi honvédség számára. 1917. január 13., 6. szám.
  4. Az egyesületi tagok száma 57 fő, ami kimondottan jelentősnek mondható az akkori akadémiai hallgatóság létszámához (154 fő) képest, hiszen a hallgatok 37% volt tagja a sportegyesületnek. (A m. kir. bányászati és erdészeti akadémia 1895-6. évi valetáns hallgatói tablón 39 fő szerepel.)

2018-02-11

Grúz szablya

   Ilyen-olyan keresések véletlen találata. 


Egy szép kaukázusi szablya 
(grúz; gurda pengével, XIX. sz.) [3]

  Igazából nem a szablya miatt mentettem el az oldalt, hanem a szerző azon állítás miatt, hogy pontosan ismert az új kardtípus megjelenésének ideje - a szablya a VI-VII. században jelenik meg türk népeknél. Az Altaj-hegység vidékéről került a hetedik században a Kazár Kaganátus területére, és innen terjedt el Kelet-Európa nomád népeinél.
__________________
  1. Az oldal elrendezését kissé átalakítottam, mivel a számomra érdekes szöveg pont lent volt.
  2. Talán erre a markolatra mondta Szőllősy Gábor, hogy adzsem (?) típusú.
  3. Dmitrij Alekszejev: Enciklopedija oruzsija. Litres, 2017, 151. o. (Nagyon szép könyv!)

2018-02-07

Menő martalócok

  A lenti képet akkor találtam, amikor belenéztem Romsics Ignác 2017-ben kiadott Magyarország története c. könyvbe, ahol a honfoglalás kori részre voltam kíváncsi.


Portyázó törökök, 1568; vízfestmény [1]


  Különösen a borotvált fejű martalóc tetszik. Elképesztő a korabeli piercingje! Valószínűleg patkószögeket szúr át a fejbőren. Lehet, hogy valamilyen módon kapcsolódik a nyakában fityegő szerencsepatkóhoz. A könyvben némileg levágott változatban szerepel a kép: nem látszik a lándzsa hegye, meg a turbános harcos jobb kezében levő csákányfokos. Apró hibát lehet találni a szövegben is: „Fokossal, dárdával és szablyával (jatagánnal) felfegyverkezett török könnyűlovasok egy 1568-ban készült vízfestményen”. A menő martalóc kezében egy klasszikus magyar szablya látható: viszonylag hosszú keresztvas, keresztvas-tüskék, pengevájat, magyaros markolatkupak. Ez garantáltan nem jatagán! 
   Érdemes megfigyelni a menő, magas sarkú, rövid csizmákat. A piercinges martalóc bal combja alatt jól látszik egy kellően méretes hosszútőr, a turbános nyerge mellett pedig egy hárítópántos, lóra való pallos, aminek némileg olyan a markolata, mint egy parasztkésnek.

  Ha nem tévedek, akkor ezek lennének az akindzsik.
____________
  1. A képet számos helyen meg lehet találni: pl. itt. Project Multimedia History of Hungary and Finland on CD-ROM (Képek, ábrák, hanganyagok és filmrészletek jegyzéke, lelőhelyei). Romsics könyvében a 208. o. után következő III. Kép- és térképmelléklet első képe.
  2. A Magyar Kódex (Kossuth Kiadó, 2000) III. kötetének 122. oldalán is megtalálható. Itt egy további könyvre hivatkoznak A Habsburgok. Egy európai dinasztia története. Gulliver Kiadó, Bp., 1995. Tovább már nem követtem a vízfestmény történetét.

2018-01-30

BSz-1

  A XXI. századi gyakorlóeszközök a víváskutatás mostohagyermekei: ezeket a vívókardokat előbb kitalálják, kifejlesztik, majd egy ideig használják őket, aztán előbb-utóbb eltörik (szétverik), végül kidobják a szemétbe, netalán ott porosodnak valamelyik raktár legsötétebb sarkában. Ritkán készül olyan alapos leírás, amely tartalmazná a pontos méreteket, a súlypont helyét, az eszköz tömegét stb. Pedig ezek a részletek sokat segítenek abban, hogy jobban értsük az adott vívókard alkalmazásának számos technikai apróságát.

  Korábban már írtam a baranta szablyavívás most használatos gyakorlójáról (BSz-4). Most az eszköz őséről szeretnék felidézni pár adatot.

A baranta szabadvívás során használt eszköz. Pár kép és néhány adat:
- penge hossza: ............................... 80,5 cm
- íve: ............................................... ~5 cm
- penge szélessége: ......................... ~ 5 cm
- keresztvas hossza: ...................... 11 cm
- markolat hossza: ........................ 12,5 cm
- markolat vastagsága: .................. 2 cm
- súlypont: ...................................... 26-27 cm (a keresztvastól mérve)!
[1]
Tudomásom szerint ez az első "tudományos közlés" a baranta gyakorlókardról.” [2]


  A 3. képen jól látszik az óvális hárítólemez két csapolása, hogy az egész „keresztvas” és markolat fele fehér szigetelőszalaggal van betekerve. A natur fa markolaton nincs semmi, jól olvasható egy szótöredék „...nyi”, valószínűleg a Zrínyi Baranta csapat egyik, a versenyen használt gyakorlóját fényképeztem le. (A képek a 2012-es Baranta Világkupán készültek, a miskolci városi sportcsarnokban.)

  2011-ben úgy mentem el az első baranta vívóversenyemre, hogy előtte még soha nem volt a kezembe ilyen vívókard. Utána döntöttem úgy, készítek egy másolatot, amivel legalább egyedül lehet valamennyit gyakorolni, hogy szokja a kezem. Ez látható a képen. (5 cm széles, gyári kerítéslécből készült.)


Az elajándékozott „kard”
_____________________________
  1. A vívóeszköz formája leginkább egy honfoglalás kori szablyára emlékeztet. Azoknak volt ilyen rövid keresztvasuk. A súlypontja pedig a lovassági kardok adatainak felel meg.
  2. Az adatok és a képek 2012-ben jelentek meg az Index.hu Harcművészetek topikjában.
  3. A képek ebben a hozzászólásban lehet megtalálni.

2018-01-25

Hun „szablya” II.

  Naivan azt gondoltam, hogy már egy korábbi bejegyzéssel sikerült - teljes mértékben - megcafolni ezt a tévhitet. Közben kiderült, van olyan fórumozó, aki úgy látja, hogy a hun „szablya” megléte kimondottan a hun-magyar kulturális rokonság egyik bizonyítéka.[1]

  A társalgás közben átvettük a 2016-os bejegyzésben ismertett érveket: téves szócikk a Pallasban,[2] nem ismerünk ilyen hun fegyvert (Bóna, Türk, Hidán).[3] Átnéztük a rendelkezésre álló (klasszikus) képeket, ezeken sem találtunk hun szablyát: Toronto | Kazár kardok | US képzelgés  |

  Megvitattuk a szaszanida egyenes egyélű kardokat. Közben érvként felmerült az, hogy ugyan a hunoknak nem voltak szablyáik, de a hun utódnépeknek - pl. onoguroknak - már igen.[4] Sőt, nincsenek is avar szablyák, mert amit a régészek annak vélnek, azok tulajdonképpen a 670-es onogur-bolgár beköltözés leletanyaga. Szép módszeresen sikerült tisztázni, hogy az avaroknak voltak már szablyáik az említett beköltözés előtt, sőt avar protoszablyákat is találtak a Kárpát-medencében;[5] a Kuver által vezetett onogurok inkább csak átvonultak errefelé. Sőt, abban az időben az onogurok sírjaiban többnyire egyenes kardokat találtak a régészek (Kuvrat kán sírja, Aszparuh kán feltételezett sírja). 

  Per pillanat kb. itt tart a társalgás. Sajnos, volt olyan, hogy a Deadliest Warrior sorozat honlapja lett forrásként felhozva (mongol szablya). Közben további véleményeket is találtam a hun kardokkal kapcsolatban.

  „Although the curved blade was known as the gladius hunniscus in Central Europe in the 8th century, there is no evidence that the Huns actually used single-edged sabres. Their swords were of the long double-edged Sassanian type suitable for cavalry warfare, also adopted by some Goths. Curved sabres may have been known in China as early as the 5th century, but straight, 'proto-sabres' were soon the most common form of swords among steppe nomads.” [6]

  „Érdekesebb a helyzet a kardjukkal, pontosabban a kardjaikkal. Ezekről többet tudunk, bár a hiungnu régészeti leletek most is cserben hagynak minket, mert a sírrablók bolygatása miatt csak felismerhetetlen rozsdás törmelék maradt a kardokból (...) Viszont szép számmal maradtak a környező területekről kardleletek, keleten koreai királysírokban, nyugaton Kazahsztánban, Iránban és hun kori (V. sz.-i) kelet és közép-európai leletegyüttesekben.
  A régi akinakész helyét kétféle szálfegyver foglalta el: hosszú egyenes kétélű, és ennél valamivel rövidebb egyenes egyélű kard. Az előbbit inkább Kazahsztántól nyugatra találjuk a hun és a velük kapcsolatba került germán törzsek sírjaiban. Kétélű kardok ebben az időben másutt is előfordultak, a hunoké kiválik közülük rövid, vaskos, gyakran értékes féldrágakőből készült keresztvasával. A keresztvas kiképzése támasztékot adott a mutatóujj számára. Ezt a fegyvert ugyanis már nem szúrásra használták, mint az akinakészt, hanem vágásra, s a lovasnak jobban kézre állott, ha mutatóujját a keresztvasra nyugtathatta. (...) Többszőr megfigyelték az európai hunok sírjaiban, hogy egyszerre található meg bennük a kétélű meg az egyélű kard is.” [7]

  Egyszóval elég nagy biztonsággal lehet állítani, hogy se az európai hunok, se az ázsiai hunok (hsziungnuk) nem ismerték a szablyát. Eddig nem került elő olyan régészeti lelet, ami ezt cáfolta volna.
   
                                                                         Busted!
_________________________________________________
  1. Szándékosan nem adom meg a konkrét topik pontos elérhetőségét, mivel maga a jelenség érdekes, nem pedig a konkrét fórumozó.
  2. A Pallas konkrét kötete 1897-ben jelent meg. A Révai nagy lexikona 1925-ben kiadott kötete pedig egyszerűen átvette a Pallas szócikk rövidített változatát (93 sor -> 30+ sor), így tovább terjesztette a tévhitet.
  3. A hunok viszonylag hosszú egyenes vas kardjuk mellett egy rövidebb tőrkardot is használtak. (...) A kései hunok, más néven avarok szintén kettős fegyvert viseltek. Egyenes hosszú kardjuk egyélű, kétélű vagy fokéles változatban is készült.”
    Tóth Sándor: Fegyverkincsek Egerben (2013). A cikk az Ősi Gyökér c. kiadványban jelent meg, így nem vádolható MTA-ás „elfogultsággal”. A szerző fegyvergyűjtő, a diósgyőri várban is volt kiállítása.  
  4. A Hun Birodalom 470-re már teljesen megsemmisült, az onogurok és a hunok közötti pontos kapcsolat nem teljesen világos.
  5. Egyenes, egyélű és fokéles kardok.
  6. David Nicolle: Attila and the Nomad Hordes. Osprey Publishing, 1990 (64 pages); 13. o.
    Érdekes bevezető:
    Of all the conquerors who swept out of Central Asia, two names stand out in European memory – Attila the Hun and Genghis Khan the Mongol. Both are remembered for massacres and devastation; yet whereas Genghis is also famous for the laws he imposed on half of Asia and for the trade which flourished under Mongol rule, Attila's notoriety seems unrelieved by positive achievements. But what was Attila's short-lived empire really like? What happened to the Huns afterwards, and what role did the nomads of Central Asia play in the centuries between Attila and Genghis Khan?
  7. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben. Bp., 1972. 83-84. o., 112. o.     Kőhalmi Katalin könyvéről Konnát Árpád blogbejegyzése alapján szereztem tudomást.
  8. Az onogur kardok linkje túl hosszú. Megtalálható itt.

2018-01-21

Mongol


A saber from the early Mongol period, 14th century

  Amikor először láttam meg a képet, akkor még lelkesen azt gondoltam: „Végre! Itt egy igazi mongol szablya, egy ritkaság, amivel csak elvétve lehet találkozni netes fórumokon...” Alaposabban elolvasva a feliratot, meg a kísérő szöveget, kiderült: csupán arról van szó, hogy a fegyver a korai mongol korból származik (14. sz.). 

   A szablya érdekessége a viszonylag hosszú és közepesen ívelt pengéje [1], a jó hosszú fokéle, a penge felé hajló keresztvasa (ilyet a honfoglalás kori szablyákon láthatunk) és egy különleges díszítés a penge élén (kínai nevén tunkou).
__________________________________________________
  1. A markolatnyúlványhoz mért pengehossz.

2018-01-18

Kritika

Az előző bejegyzésben beígért kritikai észrevételek összefoglalója.

Mit mivel hasonlítunk össze?

Bálint Csanád régész:
  „...Egyetlen hun temetőt sem ismerünk a Kárpát-medencéből, hanem csak hun koriakat, ugyanígy a kelet-európai sztyeppéről sem. Ázsiában közöltek ugyan „hun” sírokat, de ezen meghatározásuk kizárólag a kormeghatározáson alapul („V. századi”), ami etnikailag teljesen irreleváns.” [1] (Ez a kritika már több, hunokkal kapcsolatos wikipédiás szócikkbe is bekerült.)

Ki mondja meg egy sírról, hogy ki fekszik benne?

Csáji László szociálantropológus, néprajzkutató: 
  „Sok genetikus bizonyos szempontból a csúcstechnológia bűvöletében él, és saját tudáskészletének elsődlegességében, dinamikus fejlődésében hisz. E friss, néhány évtizedes múltra visszatekintő tudományág művelőinek legtöbb munkájában az elméleti és kutatásmódszertani kérdések tisztázása elsikkad, és a népekre, földrajzi helyekre, nyelvekre vonatkozó zavaros fogalomhasználatuk sok félreértéshez vezet. Csak egyetlen példát emelek ki: Neparáczki Endre – Török Tibor és Pálfi György témavezetésével írt – doktori dolgozatának 42. oldalán olvashatjuk egy összehasonlítás kategóriáit: „Archaikusok: 3 yamnaya kurgán, 1 Baraba sztyepp, 1 Starcevo neolit kori, 1 dunántúli vonaldíszes kerámia. Recens minták: 23 bolgár, 7 székely és csángó, 2 jordán, 2 mansi, 1 khanty, 1 altaji kazah, 1 han kínai.” Nem szükséges bölcsésznek vagy társadalomtudósnak lenni ahhoz, hogy észleljük a nehezen összehasonlítható kategóriák anomáliáit (figyelmet érdemel az is, hogy az összehasonlítás alapját képező minták – elenyésző – darabszáma jelenik meg az adott címkék után).

  A természettudományos adatok önmagukban semmitmondók a nyelvi, etnikai folyamatok kérdéskörében. (Egészen más a helyzet, ha csupán egy genetikailag jól megragadható ún. haplocsoport elterjedéséről van szó, de az nem tévesztendő össze az előbbiekkel.) Ha egy genetikus adatához (pl. minták halmazához vagy egy haplocsoporthoz) hozzárendeli azt a fogalmat, hogy „hun”, „xiongnu”, „ázsiai”, „honfoglaló magyar”, „kelet-európai”, „székely”, „kelta”, „szláv”, „bolgár”, „szverdlovszki”  vagy „andronovó kultúra”, ezt biztosan nem genetikai szempontok alapján teszi, mivel ezek nem „populáció- vagy filogenetikai” szakfogalmak. Átveszi őket, és tartalmukat a történeti- és társadalomtudományok segítsége nélkül önkényesen, vagy csak néhány szakirodalmi forrást kiemelve próbálja használni
.” [2]

  Összegzésként a néprajzkutató így folytatja: „A populációgenetika és filogenetika hazai szakemberei közül tehát sokan felismerték, hogy az interdiszciplináris munka nélkül a genetikai adatok értelmezhetetlenek, biológusok vagy genetikusok értelmezési kísérletei nem elég hitelesek a társadalomtudományok és történeti tudományok szakembereinek bevonása nélkül. Sajnálatosnak tartanám, ha a Szegedi Tudományegyetemen a Természettudományi és Informatikai Kar Genetikai Tanszékén végzett munka során nem tartanák szükségesnek ezt az együttműködést. Török Tibor hvg.hu-n adott interjúja és Neparáczki Endre (...) PhD értekezése alapján úgy tűnik, hogy abban a kutatócsoportban ilyen párbeszédre egyelőre nem került sor.” [2]

Egy ingerült vita

  A Heti Válaszban megjelent cikk szerint: „2017. május 4-én ingerült vitába fulladt egy doktoridolgozat-védés a Szegedi Tudományegyetemen. A disszertáció címe A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel volt, szerzője a Biológia Doktori Iskola fiatal kutatója, Neparáczki Endre. Több forrásból hallottuk, hogy régészek és nyelvészek dühösen cincálták a dolgozatot, és néhányan még az eredményhirdetés előtt kivonultak.„” [3]

Ebben a cikkben fogalmaz meg további észrevételeket Csáji László néprajzkutató:
  „...Kiket tartunk „hunoknak”? Nem egyetlen, jól körülhatárolható népet jelentett ez: térben és időben elkülönülő államok léteztek Belső-, majd Közép-Ázsiában és Európában, ahol e fogalom inkább politikai névként jelent meg. A „hun” egy etnokulturális és hatalmi folyamat emblematikus fogalma lett. Hasonlóan sokrétű, mint most az „európai”. Nehezen értelmezhető, hogy egy genetikus kiket és miért tekint hunnak, de biztosan nem genetikai érvek alapján teszi.”
 
és Mende Balázs paleoantropológus: „Ez a kérdés kizárólag az archeogenetika  eszközeivel nem vizsgálható. Az, hogy ma mit nevezünk „hunnak”, elsősorban történeti és régészeti konstrukció, biológiailag önmagában nem definiálható. (...) A hun-magyar rokonságra csak akkor tekinthetünk értelmes genetikai vizsgálat kiindulópontjául, ha a történeti-régészeti interpretáció hitelesen megadja annak kereteit. Ennek feltételei hiányoznak: a genetikai hasonlóság kimutatása önmagában nem járul hozzá a kérdés tisztázásához.”

Az orientalista

Róna-Tas András nyelvész, orientalista véleménycikkében fogalmazza meg az alábbi észrevételeket. [4]

Szalmabáb érvelés?
 „Itt a nyelvészeti kapcsolat (finnugor rokonság, helyesen finnugor nyelvrokonság), az etnikai csoport (két népcsoport) és a genetikai, vagyis populációs kapcsolat között egyenlőséget tett a szerző, ezzel egy senki által nem állított tételt mond ki, majd cáfol.”

Tatár? Mongol?
 „Ezeket veti össze a szerző egy mai, recens bargut-mongol és egy meghatározatlan földrajzi azonosítású tatár elszigetelt egyén haplotípusával. Ezután arról értekezik, hogy a tatárok csak a tatárjárás idején kerültek a mai helyükre. Nem tudja, hogy a ma tatárnak nevezett csoportok török nyelvűek, történetük eltér a mongolokétól.”

Hun minta?
 „Végül bevon egy elszigetelt, ásatag, hunnak mondott mintát (Vezér utcai lelet), amelyről azt sem tudjuk, hogy a birodalmat vezető réteg germán vagy autochton vagy bevándorolt részéhez tartozott. A csontváz elsődleges leírása szerint „A koponyáján europid és mongolid formai jellegzetességek egyaránt megfigyelhetők”. Ennek az ismeretlen csontváznak ázsiai hun felmenőket valószínűsít, majd erre további hipotézisépületeket konstruál, hogy tudniillik a karosiak (!) „anyai vonalon Belső-Ázsiából származnak”.”

 „...kikerülhetetlen az a kérdés, hogy miért szembesülünk visszatérő módon azzal, hogy a tudomány, itt éppen a biológia, egyes képviselői átlépik kompetenciájuk határait?” 

De ki védi meg Neparáczki Endrét?

  Pl. a saját témavezetője, Török Tibor: „Ennek ellenére első bejelentéseink régészeti körökben igen ellenséges fogadtatásban részesültek. Folyamatosan azt a kioktatást kapjuk, hogy a nyelvészeti rokonság független a genetikai rokonságtól, ezért nem létező álláspontot cáfolunk.” [5] És egy lelkes újságíró - Czakó Gábor -, aki számos cikkben (pl. Attila és Árpád nyelve, Magyar Idők) próbálta védeni a hunokat és Neparáczkit. Azonban ezek a cikkek, inkább filippikának tűnnek, mint kiegyensúlyozott és tárgyilagos elemzésnek. Egy kis ízelítő a cikkek hangulatából:

  „Akárcsak Alexandriában, s miként megtörténhet ez Berlintől Londonig azokkal a könyvekkel, melyek vagy ellenkeznek a Koránnal, ezért rászolgáltak a tűzhalálra, vagy benne vannak, akkor pedig fölöslegesek.”

  „Hunfalvysta nyelvészeti elképzelésnek alárendelt történettudományunk máig adós a korábban érkezett s azóta is itt élt magyarok történetének föltárásával. Ahelyett, hogy legalább most munkához látott volna – nyilván ezeregy oka volt, hogy miért nem tette –, gőzerővel ostorozni kezdte az immár doktor Neparáczki Endrét és témavezető tanárát, Török Tibort, aki időközben a maga kutatását is megjelentette.”

 „Fehér-feketének mutatkozó kérdések tudományos vizsgálatának eredménye sem perdöntő minálunk. A leleplezettek általában vállat vonnak: na és?

  Természetesen a fenti idézetek csupán felvillantanak pár gondolatot az említett anyagokből, a bővebb megismerésükhöz mindenképpen érdemes elolvasni a cikkek teljes szövegét.
___________________________________________________________
  1.  Bálint Csanád: Szürrealizmus, genetika és egyebek: rövid reagálás a „honfoglalók ősei hunok voltak” felvetésre.
  2. Csáji László Koppány: DNS-bázisú társadalom- és nyelvtörténet?
  3. Borbás Barna: Huns not dead? (online és nyomtatott változat)
  4. Róna-Tas András: A tudományok határai.
  5. HVG: Genetikusok szerint a honfoglalók ősei hunok voltak... (A genetikus csoportot vezető Török Tiborral a Szegedi Tudományegyetem professzora, Boldogkői Zsolt beszélgetett.)